Krisztus keresztje a minket megmenteni és felemelni akaró Isten szeretetének felülmúlhatatlan jele (Avagy séta a vallások mai panteonjában) 2021. március 31.

Ft. Kuminetz Géza rektor atya húsvéti gondolatai egyetemünk polgáraihoz

Ez a húsvét ismét sajátos körülmények között telik; s épp ebben a szokatlanságában hív minket arra, hogy szemléljük a keresztnek titkát. Ez a meditációra késztető hangulat szinte sarkall bennünket arra, hogy sétát tegyünk - legalább képzeletben - a vallások, az emberi életfelfogások panteonjában. Ha nincs is külön erre a célra épített templom mostanság (hacsak nem gondolunk a bevásárlóközpontokra, melyek látogatása szinte szakrális cselekedetnek számít!), ám az (ál)istenségeknek most is megvannak a maguk oltárai, ha máshol nem, legalább a szívünkben.

Alig térülünk-fordulunk, mielőtt a régi vallások ódon oltárait egyáltalán megszemlélhetnénk, máris látjuk, hogy ego-isten oltáránál mily sokan tolonganak. S ki-ki, midőn áldozni kíván, az oltárképen önmagát látja, igaz, nárcisztikus-démoni dicsőségben: én vagyok a legjobb, én leszek a legjobb! Minden nekem szolgáljon! Minden akadályt, ami utamba kerül, el fogok taposni! Csak én lehetek a győztes! A többit vesztesként akarom látni! Ego-isten, ehhez kérem a támogatásodat! Effélék az esdeklések itten.

Már-már beállnánk az imádók sorába, ki ne akarna első lenni, de valami csoda folytán kissé távolabbra vet minket a tömeg nyomása (hisz mindannyian elsők akarnak lenni!), s a közelben a csoport-isten oltárát vesszük észre. Itt az oltár egy szárnyas oltár, melynek nemcsak a szokásos három, hanem sok képe van. Aszerint, hogy ki-ki a kedvesét, a családját, a nemzetét, a politikai pártját, egyenesen az emberiséget, vagy épp valami nagy eszmét, pl. a haladást, vagy a tudományos forradalmat, benne a robotikát isteníti. Itt csak az imádott csoportot illeti védelem, jog, törődés. Itt csak a vallott eszme lehet igaz. Akik ez oltár képein nem szerepelnek, azok ellenségek, azok legfeljebb eltűrhetők, de inkább pusztítandók. Csoport-isten, védd és támogasd az enyéim, de pusztítsd az idegent! – itt ezt a mondatot mantrázzák.

Elbűvölhet bennünket is e hívek hegyeket mozgató hite, s már-már felsorakoznánk mögöttük, amikor nem is tudjuk miért, de tovább sodródunk, s ismét a közelben egy másik oltárt pillantunk meg. Ennek neve a fogyasztás-isten oltára. Ma oly sok minden fogyasztható: nemcsak az élelem, a lakás, a szórakozási lehetőségek, de a munka, a kultúra, a tudás is. Sőt, az emberi test és még a szervei is. Itt is hallatlan sokan sürögnek-forognak a kényelmet, egészséget ígérő javakért, az előnyöket ígérő információért. Itt az oltárképen a fogyasztásra csábító, ám a kiélt, üres tekintetű kéjenc ember arca található. Furcsa mód, a hódolók nem hiszik, hogy (m)ilyen rúttá lehetnek, ha ez oltáron sok-sok éven át áldoznak. Fogyasztás-isten, add meg a mi mindennapi élvezetünket, hosszabbítsd meg az életünket! Hangzik itt a fohász.

Az élvezet lehetősége - bizony ez is nagy kísértő; s mielőtt itt ragadnánk, valami külső vagy belső erő ismét tovább lök minket, s kissé távolodva azt látjuk, hogy ezek csak afféle mellékoltárok. S azt is, hogy ezek az istenségek megengedik, sőt kívánják, már-már követelik, hogy híveik mindegyiknek áldozzanak. Ám ez oltárok mögött, mintegy rejtezve, szinte észrevétlen, de annál erőteljesebben ott van kegyetlen vezérük, az alvilág-isten. Színe elé ténylegesen kevesek jutnak; talán nem is igényli e közelséget. Csak azokat várja, akik már megittasodtak a mellékoltárokon osztott nektártól; akik már függenek e bódító italtól, vagyis nem tudnak és nem is akarnak élni nélküle.

Ez oltár előtt a hívek, vagyis - nevezzük nevükön őket - a bűnözők már tudatosan vádolják az erényt, mit keres egyáltalán az emberi szívekben, az emberi kapcsolatokban. Ez oltáron már a bűnre, a gonoszságra kell naponta – tudva és akarva, bár kényszeresen - esküt tenni, s ravasz módon bűncselekményeket kell áldozatul ez oltárra hozni. Itt az oltárképről a gonoszságban megátalkodott ember kaméleon képe vigyorog-vicsorog ránk; aki csak rátekint, már-már megszállottá válik. Alvilág-isten tégy engem, egyedül engem a világ urává! Ez oltár előtt ilyen követelődző beszéd hallik.

Sétánkat mindez idáig abban a tudatban tettük, hogy afféle külső, tárgyilagos szemlélők vagyunk, ám mostanra talán már kiderült, hogy nem lehetünk többé ilyen szenvtelen kívülállók, hiszen sétánk eddigi tapasztalatai, ha csak be nem álltunk ez 'istenek' híveinek, óhatatlanul megdöbbentőek, egyenesen sokkolóak, felháborítóak, méltóságunkból kiforgatóak; s szédülten tántorgunk tovább, találunk-e valami jót még ez épület nélküli, de annál valósabb panteonban.

S ekkor jutunk el végre a nagy vallások oltáraihoz, melyek azt érzékeltetik, hogy az ember csak teremtmény, nem ő a lét ura, nem szabad önmagát istenítenie, s ha élni akar, akkor bele kell tagozódnia a kozmosz, a társadalom Teremtő szándékolta rendjébe. Ám nem mindegy, hogy hogyan. Nem rezignált belenyugvással, sem a hatalmas előtti megalázkodással, de nem is egy felsőbb terv szolgai végrehajtásával, hanem személyiségének és alkotóerejének mások javára is történő kiteljesítésével. És ehhez bizony nem elég az én ereje, nem elég a család, a csoport hősies szolgálata, sem az eszme inspiráló értelmet adása! Ide igazi vezér is kell, bibliai szóval: a Messiás! Mármost hol az az oltár, melynek Ura, az igaz Messiás ezt ígéri, ezt adja - igaz, cselekvő, szinte partneri együttműködésünket kérve?

Kutatva utána, már-már feladva a megtalálás reményét, valahol a sétaút egy rejtett, elhanyagolt szegletében (talán nem is a törvény szerint bevett istenségek között) pillanthatjuk meg ezt a teljes emberi életet szimbolizáló és beteljesítő oltárt és Urát, Jézus Krisztust. Csendesen, feltűnés nélkül jött közénk, s ily módon jön hozzánk mindig; tapintatosan kopogtatva lelkünk ajtaján; félve vigyázza szabadságunkat. Az oltárkép itt az Ő keresztfája, melyről szeretettel és jóságosan néz reánk. Tekintete ezt sugallja: legyél a tanítványom, légy hasonló hozzám! S akit megsuhintott már az élet terhe, az emberi történelem tragikus jellege, az az ember e pillantásból végre ráeszmél az emberlét valódi alternatívájára: inkább kell szeretni, mint hatalmaskodni. Inkább kell kooperálni, mint versengeni. Inkább kell a rossztól tartózkodni, ha már jót nem tudunk tenni. Inkább kell szolgálni, mint uralkodni. Inkább kell szükség esetén a rosszat elviselni, mint azt rosszal viszonozni. Inkább kell egymásra testvérként tekinteni, mint a másikban ellenséget, vagy egyenesen a poklot látni.

S hogy ki mikor szabadul bálványaitól, ki mikor érkezik el élete - lényét mégis megvilágosító - mélypontjához, nagy titok. A Krisztusra találás, vagyis az élet oltárának felfedezése minden személyes erőfeszítés mellett, vagy olykor épp ennek ellenére is, kegyelem. A krisztushívők pontosan e személyes tapasztalat miatt - hogy a kegyelem gyermekei - türelmesek. Békülékeny lélekkel várják, hogy akár ellenségeik, akár a közönyösek, akár a jóakaratú keresők egyszer majd úgy tudjanak a kereszten függő Krisztus jóságos arcába nézni, hogy végre felfogják: Ő az igazi és egyetlen Messiás, s ama naptól az életük vezére.

A katolikus embert, a katolikus egyetem polgárát sem menti fel az üdvözítő attól, hogy szembenézzen életével, életvezetésével, hogy meglássa, a vallása buzgó gyakorlása mellett is azt, hogy ténylegesen már valamelyik mellékoltár papjaként is munkálkodik. A tudományos babérok hajszolása, a hallgatókért való harc, az én jobb vagyok, mint te, a mi egyetemünk jobb, mint a tieteké; nos ezek és hasonló kijelentések nem a testvéries magatartás, nem a szolgálat, nem az összetartozás szellemének a jelei. Nálunk csak egy nemes versenye van az emberi létnek: megismerni az igazságot, aki valóban szabaddá tesz; azaz rátalálni Krisztusra, aki Út, Igazság és Élet. Benne, Vele és Általa megtalálni élethivatásunkat, s tenni – végre önfeledten - a jót, az igazat. Immár nem azért, mert elsők akarunk lenni, hanem azért, mert örömünket leljük e munkálkodásban; örömünket leljük abban, hogy e gazdagságból másokat is részesíthetünk.

A séta, melyre kedves olvasóm, egyetemi polgártársam, hívtalak, ártatlan és pártatlan kalandnak indult. Ám megrázó látványával ráébreszthetett arra, hogy óhatatlanul felelős vagy, kinek-minek az oltárán áldozol. Életvezetési stílusoddal kit melyik oltár közelébe viszel. Remélem azt is, hogy legalább egy lépéssel ismét közelebb jutottál az élet oltárához, Krisztushoz, s jóságos szemébe nézhettél. Megértve újra valamit nagy példájából és tanításából, hogy senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki az életét is oda tudja adni övéiért; s ennek felismerése fényében miért is akarja Isten - a Mindenséget (és benne téged is) fenntartó és gondviselő Atya - felkelteni napját mindnyájunkra, jókra és gonoszokra egyaránt.

x