Dr. Karmos György CSc, professor emeritus

Dr. Karmos György a Kar alapító oktatói közé tartozik. Bár jelenleg már professor emeritus, továbbra is nagy lelkesedéssel vesz részt az oktatásban és a doktori iskola munkájában. Az általa tanított tárgyak a Neurális interfészek és protézisek, illetve Az ideg- és izomrendszer elektrofiziológiai vizsgálómódszerei.

Hova járt egyetemre? Miért azt a szakot, szakterületet választotta?
Az „elmúlt század" ötvenes éveinek első felében jártam gimnáziumba, a Trefort utcába. Pályaválasztásomat biológia tanárnőmnek köszönhetem. Inkább műszaki érdeklődésű voltam, de a biológia is érdekelt. Biológia tanárnőnk az akkor divatos ún. szakköri füzeteket adott az érdeklődő tanulóknak, hogy abból felkészülve beszámolót tartsanak az osztálynak. Én a vegetatív idegrendszerről szóló füzetet kaptam meg, és elvarázsolt az idegrendszer működése. Attól kezdve lelkesen és egyre többet olvastam az idegrendszerről és végül úgy döntöttem, hogy az orvosi egyetemre jelentkezem. 1954-ben érettségiztem. A Budapesti Orvosegyetemre nem vettek fel. Bár felvételi vizsgám jól sikerült, átirányítottak Pécsre. Ott ismét felvételiznem kellet, de oda felvettek. Ennek örültem, mert az újságokból értesültem, hogy a Pécsi Orvostudományi Egyetem Élettani Intézetben akkor épült fel az első Pavlov kamra, ahol a feltételes reflexeket kezdték vizsgálni. Erről biológiából tanultunk, mint említettem, az idegrendszer működése engem nagyon érdekelt.

Milyen élményei vannak az egyetemi éveiről?
Szüleim nagy terhet vállaltak magukra, hogy tovább tanulhassak. Pécset nagyon hamar megkedveltem, ez akkor még – az uránbányászat megkezdése előtt – csendes kisváros volt, mindenki ismert mindenkit (ez Pest után furcsa volt), de itt is segített a sport. Középiskolásként atletizáltam, Pécsett az egyetemi kosárlabda-csapatban szerepeltem. Nem váltam kiemelkedő játékossá, de jogász- és orvostanhallgatókból álló nagyszerű baráti társaságba kerültem.

Az orvosegyetemet nagyon élveztem. Pécsett akkor nagyszerű professzori kar volt, élmény volt hallgatni az előadásokat. A második évben az idegélettant vártam leginkább. Nem csalódtam, Lissák Kálmán akadémikus volt a tanszékvezető (háta mögött nagy fehér oroszlánnak nevezték ősz haja és sportos alkata miatt). De akinek az előadásai igazán elragadtattak, az Grastyán Endre adjunktus volt. Emlékszem, hogy a vizuális észlelésről tartott előadásán van Gogh festményeket vetített illusztrációként, ami 1955-ben Magyarországon különleges élmény volt. A sikeres élettan szigorlat után diákköri tag lettem az ő témavezetésével.

Az Élettani Intézetben egy nagyszerű tudományos műhelybe kerültem. Lissák a II. Világháború előtt hosszabb ideig dolgozott a Harvard Egyetemen, Walter Cannon laboratóriumában. Az ottani nyitott légkört sikerült megvalósítania intézetében még az ötevenes-hatvanas években is. Akadémikusként megrendelhette a legjobb nyugati folyóiratokat, és korszerű műszereket sikerült szereznie a laboratóriumokba. Grastyán kiváló partnere volt Lissáknak, két évet járt a református teológiára, ezután végezte el az orvosegyetemet. Kiváló filozófiai és humán műveltsége lenyűgözött bennünket, akik az ötvenes években ilyen téren alig valamit tanultunk a középiskolában. A laborban dolgozó medikusokat egyenrangú munkatársként kezelték, az alapvető módszerek elsajátítása után önálló feladatokat kaptunk és az oktatásban is jelentős feladatokat kellett vállalnunk.

Hogyan indult a pályafutása? Mi motiválta?
Szigorló évemben már kineveztek központi gyakornokká az Élettani Intézetbe, három évre rá tanársegéd, majd újabb három év után adjunktus lettem. Az oktatás mellett igazán a minőségi kutatás lehetősége motivált. A „Grastyán csoport" kutatási témája a hippocampus elektromos tevékenységének vizsgálata volt különböző viselkedéses szituációkban. A szabadon mozgó macskákon elvezetésekkel és ingerlésekkel végzett kísérleteink nemzetközi szinten is elismerést arattak. Elsőként közöltük, hogy macskán a REM alvásfázisban a hippocampusban nagy amplitúdójú theta tevékenység jelentkezik. A hypothalamus ingerlésével kiváltott motivációs hatások hippocampális kísérőjelenségeit ismertető közleményünk a Science-ben jelent meg 1965-ben. Ugyanebben az évben Magyarországon elsőként végeztünk kiváltott potenciál átlagolást, a KFKI általunk átalakított sokcsatornás nukleáris analizátorával.

1972-ben meghívtak a chicagói Illinois Egyetemre, ahol a Pszichológiai Intézetben egy évet töltöttem, és lehetőségem volt az akkor legmodernebb PDP 12 laborszámítógéppel dolgozni. Ez nagy élmény volt, és arra sarkalt, hogy itthon is a lehetőségek szerint minél intenzívebben alkalmazzam kutatásaimban a számítástechnikai módszereket.

1976-ban váratlan meghívást kaptam, hogy szervezzem meg Budapesten az MTA Pszichológiai Intézetében a pszichofiziológiai osztályt, és a tudományos igazgatóhelyettesi pozíciót is felajánlották. Sikerült egy korszerű laboratóriumot kialakítani, amelyben a Pécsett megkezdett kutatásaimat pszichofiziológia irányában tovább tudtam fejleszteni. Tehetséges fiatalok csatlakoztak a kutatócsoportomhoz, akik többsége ma már egyetemi tanár hazai egyetemeken, vagy elismert kutató külföldön.

Hogyan került hozzánk az egyetemre? Mióta van az ITK-n?
1994-ben kineveztek az MTA Pszichológiai Kutatóintézet igazgatójává. Két ciklus után 1999 végén köszöntem le az igazgatói posztról. Ekkor szervezte Roska Tamás akadémikus az Információs Technológiai Kart. Egyetemi tanári állást ajánlott az új karon. Korábban is ismertem őt, közös kutatásunk is volt, mégis meglepődtem az ajánlatán. Amikor megismertem terveit, hogy olyan oktatási programot kíván kidolgozni, ahol az informatikus hallgatók megismerkedhetnek az élő szervezet, elsősorban az idegrendszer működésével is, és a kar kutatási profilját az informatika és a biológia határterületein kívánja kialakítani, örömmel csatlakoztam az alapító tanári karhoz. Ez izgalmas új kihívást jelentett. Most már több mint tíz éve tartok két kurzust a hallgatóknak, az elektrofiziológiai vizsgálómódszerekről és egy robbanásszerűen fejlődő új irányról, a neurális protézisekről. Induláskor a neurális protézis még alig ismert fogalom volt (kivéve a scifi irodalmat), bizony én is előadásról előadásra állítottam össze az anyagot az éppen megjelent új közleményekből.

Mi a legkedvesebb élménye az ITK-val kapcsolatban?
Az első és legfontosabb Roska Tamás nagyszerű személyisége. Hihetetlen energiával sikerült megvalósítania az ITK-t, és elismert szaktekintélyekből álló tanári kart összehoznia. A minőséggel kapcsolatban kérlelhetetlen volt, szerénysége és kedvessége ugyanakkor magával ragadta a környezetét. Jelenléte nagyon hiányzik! A második az a családias, baráti légkör, amely jellemzi a Kart. Nagyon kell figyelnünk, hogy fenn tudjuk tartani ezt a légkört. A harmadik az oktatók és a hallgatók kapcsolata. Csak egy ilyen viszonylag kis karon valósulhat meg az a személyes viszony, amely az ITK-t jellemzi.

Melyik három szóval jellemezné az ITK-t?
Elkötelezett, tudás-centrikus, hallgató-centrikus.

Szívesen járna hallgatóként az ITK-ra? Miért?
De mennyire! Egyrészt mert megint fiatal lehetnék, másrészt azért, mert az információs technológia hihetetlen új lehetőségeket nyitott meg az idegrendszer kutatása előtt. Irigylem a mai doktoranduszokat.
Az élő rendszerek kutatásában, de a diagnosztikában és a gyógyászatban is egyre inkább előtérbe kerül a kvantitatív szemlélet és az ezt megvalósító módszerek. (Hányszor kérte ezt számon rajtunk Roska Tamás!) A Karon ezt tanulhatják meg fiatalok és ez a „mind-set", ami nagy előnyt jelent majd nekik a további pályájukon.

Megosztana valamit a családjáról?
Feleségem, Dr. Várszegi Mária évfolyamtársam volt az orvosegyetemen. Végzésünk után házasodtunk össze, ő a Gyógyszertani Intézetben kapott állást, több kutatási témában dolgoztunk együtt. Amikor Budapestre jöttünk, egyetemi karrierjét adta fel, hiszen már adjunktus volt Pécsett. Budapesten az Országos Közegészségügyi Intézetben dolgozott mint főorvos, nyugdíjba vonulásáig. Két fiunk van, Gábor 1962-ben, Zoltán 1969-ben született. Mindketten műszaki pályát választottak, Gábor közlekedésmérnök, Zoltán informatikus. Fiatalabb korukban mindketten sportoltak, Gábor az első osztályban kosárlabdázott, Zoltán sokszoros válogatott röplabdázó volt. Családjaikban két-két leány unoka van, a legidősebb már egyetemet végzett, a legkisebb még általános iskolás. Családom mindig biztos hátteret jelentett munkámban, feleségem szakmai ügyekben is sokszor segített tanácsaival, és mivel én sok időt töltöttem a laboratóriumban, a gyermekek nevelésének feladatai is leginkább őrá hárultak.

Szabad idejét mivel szereti tölteni?
Régebben sokat kirándultunk és utaztunk. Ma már inkább csak színházba járunk, a családi ház kertje köti le a szabadidőmet a szakmai és a szépirodalom olvasása mellett.

És végül: mit üzen a hallgatóknak?
A fentiekben már említettem azt a közvetlen kapcsolatot, amely az ITK-n jellemzi a hallgatók és az oktatók közötti viszonyt. Használják ki a hallgatók ezt a lehetőséget! Mindig bosszant például, hogy keveset kérdeznek az előadás közben. Sokakból hiányzik az új iránti kíváncsiság, ami elvárható lenne az egyetemi hallgatóktól. Sajnos a középiskolában nem sajátítják el a logikus gondolkozást és az erre jellemző kétkedést. Ezen a karon a kötelező tananyagnál sokkal többet elsajátíthatnak a hallgatók, ha az órákon és az egyéni foglalkozásokon (önálló laboratórium, TDK) kihasználják a lehetőségeket. Éljenek vele!

 

x