Németh Erik a Pázmány ITK Info-Bionika mérnöki MSc szakos hallgatója. Egyetemi tanulmányi mellett Lyonban dolgozik egy agykutató laboratóriumban. Erik nem az a tipikus agykutató, akit általában elképzelünk: saját bevallása szerint türelmetlen, energikus, végtelenül lelkesedik minden iránt, és élete több fontos döntésében is a rajzfilmek játszottak közre. A FameLab-nek, a világ vezető tudománykommunikációs versenyének második helyezettje vallja, hogy a tudomány mindenkié. Őt kérdeztük Pázmányos éveiről, kutatásairól, és terveiről.
Mikor, minek kapcsán kezdett el érdeklődni az agykutatás iránt?
Tisztán emlékszem, hogy már az oviban is az a praktikus gyerek voltam, aki szívesen vásárolta fel a helyi könyvvásárok alatt azokat a könyveket, melyektől mások szabadulni próbáltak: könyveket az emberi test titkairól, a világűr rejtelmeiről, sőt, emlékszem, hogy egyszer még egy genetikáról szóló kötetet is sikerült beszereznem. Hogy tudós akartam lenni, az egyértelmű volt. A Varázslatos Iskolabusz rajzfilmek különc tanárnője, Miss Mici jó munkát végzett ezen a téren. Hogy mikor döntöttem az agykutatás mellet, már sokkal érdekesebb kérdés. Sokáig nem tudtam, melyik is az a tudományág, amiben a jövőmet el tudom képzelni, és bizony még az egyetemi éveim alatt is hosszas próba-szerencse játék volt rátalálni, mi is érdekel igazán. Képzelhetik, mennyire meglepődtem aztán, amikor egy általános iskolás osztálytalálkozómon egyik volt osztálytársam édesapja vicceskedve megkérdezte tőlem: „Na, lett-e belőled agykutató, ahogy azt harmadikban ígérted?" Erre csak egy széles mosollyal tudtam válaszolni.
Miért döntött úgy, hogy a Pázmány ITK-ra jelentkezik?
Az egyetemi felvételi igazi kínszenvedés volt. Biológiával akartam foglalkozni, de nem tudtam magamat orvosként elképzelni. Tanulni szerettem volna számítástechnikát, de távolról sem láttam magam az IT területén elhelyezkedni. Érdekelt a fizika, pláne a modern mérnöki megoldások, de nem hittem benne, hogy egy „szokványos" mérnökképzésben lenne a helyem. Addig húztam-halasztottam a döntést, mígnem a jelentkezési határidő előtti este – érett fiatal felnőtt lévén – elmentem moziba megnézni a Hős Hatost. (Lassan visszatérő motívummá válik a rajzfilm ebben az interjúban.) A történet egy fiktív egyetem robotika szakos hallgatójáról szólt, és én abban a pillanatban tudtam, hogy rám talált a leendő életem. A moziból kijőve vadul pötyögni kezdtem a keresőbe, és az első találat a Pázmány volt, nem egészen robotika, hanem még egy lépéssel közelebb a sci-fihez: bionika szakkal. Nem akartam hinni a szememnek. Aznap éjjel semmit sem aludtam. Hajnalig olvastam a bionika csodás világáról és a Pázmány nyújtotta lehetőségekről. Nem túlzás azt mondani, hogy az életem változott meg aznap éjjel. A nyílt napra már úgy érkeztem, hogy nem volt a fejemben kérdés.
Pázmányos tanulmányai miként járultak hozzá kutatói munkájához?
Rengeteget köszönhetek a Pázmánynak, minden tekintetben. Mindenekelőtt ki kell emeljem, hogy az a családias légkör – tudom, talán elcsépelt szöveg, de igaz –, ami itt fogadott, második otthonommá tette a Kart. Az órák fantasztikusak voltak. Van valami a Pázmányos tanítási stílusban, ami megragadott: ahogy mi tanulunk, az nem az a klasszikus mérnöki út, de nem is teljesen elméleti. Mélyen megtanuljuk a matematikai modellezést, olyan mélyen, ami engem is végtelenül meglepett – közben mégis jut idő áramköröket építeni és laborban fehérjéket tisztítani. Többször kaptam már olyan visszajelzést, hogy a főnökömet meglepte a matematikai vagy biológiai rálátásom az aktuális projektre, és ez abszolút a Pázmány érdeme.
Nem szívesen emelek ki egy-egy oktatót vagy tárgyat az itt töltött éveimből, mert nem szeretném, ha úgy tűnne, mintha a többi tárgyam nem lett volna épp olyan fontos. Mindazonáltal szigorúan szakmai szemmel talán megválaszolhatom, mikor értek a legmaradandóbb benyomások. Mint már említettem, a matematika tárgy-blokkunk döbbenetesen erős. Bércesné Dr. Novák Ágnes folyamatos konzultálása és támogatása hatalmas benyomással volt rám, hasonlóképp Dr. Gerencsérné Dr. Vágó Zsuzsanna és Várdainé Kollár Judit minden tárgya kincs. A kutatásomhoz szükséges alaptudást a karunk biológia óráin szedtem össze. Dr. Lippai Mónika sejtbiológia előadásait nem felejtem el soha, de szakmailag a legnagyobb hatással Dr. Kalló Imre neurobiológia órái voltak rám, akárcsak Dr. Ulbert István elektrofiziológia előadásai. Végül nem szeretnék megfeledkezni az informatikáról sem: mindent, amit ezen a téren tudok, itt tanultam meg. Dr. Koller Miklós és Dr. Benedek Csaba megmutatták a számítástechnika szépségét. Végül a koronát a Mesterséges intelligencia és a Gépi tanulás tantárgyak során helyezte fel a nagy műre Dr. Karacs Kristóf, aki megmutatta, hogy születhet a statisztikából intelligencia. Tárgyai nagyban befolyásolták azt is, ahogy az agy működését vizsgálom. Utolsóként pedig szeretnék köszönetet mondani Dr. Gergely Annának, aki bár nem a karunk tanára, etológia órái nélkül sosem jutottam volna el oda, ahol most tartok.
A Kar Tehetségprogramjában való részvétel milyen további lehetőségeket biztosított Önnek?
A tehetségprogram gyakorlatilag ITK VIP. Kedvemre lubickolhattam az előadásokban, korlátlanul vehettem fel, amit csak szerettem volna. Mi több, biztosított helyem volt a legjobb gyakorlatokon. Ha lehet, még fantasztikusabbá tette a Pázmányos élményt. Talán nem is csoda, hogy visszatekintve több mint egy félévnyi szabadon választható tárgyat végeztem el a BSc-s éveim alatt.
Nemrég részt vett a FameLab versenyen, ahol elnyerte a National Geographic különdíját, és az MTA második díját. Mesélne a versenyről és az előadásáról?
A FameLab egy vezető nemzetközi tudománykommunikációs verseny. Eredetileg Angliában rendezték meg, mára azonban közel 30 ország tudósai mérethetik meg magukat rajta. A verseny idén 4 fordulós volt: Magyarországon online került megrendezésre az elődöntő, melynek győztesei részt vehettek egy kétnapos mesterkurzuson a Mátrában – mondanom sem kell, megismételhetetlen élmény volt. A magyar döntőt az MTA székházában bonyolította le a Magyar Tudományos Akadémia és a British Council, itt adtam elő az „Útikalauz a mesterséges intelligencia szürkeállományába" című előadásomat... vagyis adtam volna elő, ha a technika ördöge nem szól közbe. Úgy terveztem, hogy egy csípős nyelvű géphanggal vitatkozván mutatom majd be a mesterséges neurális hálózatok működését. Ezek a biológiai neuron-hálózatokat utánzó modellek tették lehetővé korunk technológiai robbanását, legyen szó arcfelismerésről, filmajánlásról, önvezető autókról, vagy éppen a már-már rémisztő deep fake-ekről. Persze ahogy az előadásomba belekezdtem, hűtlen társam cserbenhagyott, és kénytelen voltam improvizálni a show nagyját. Különösebben nem izgultam akkor már, az esélytelenek nyugalmával fejeztem végül be a mondandómat. Végtelenül megdöbbentem, amikor kiderült: két díjat is elnyertem.
Az idei magyar győztes egyébként Vékony Kata, akinek az előadása frappáns, szórakoztató és lenyűgöző volt, és aki idén külföldön is képviselheti kis hazánkat a nagyközönség előtt – sajnos csak virtuálisan.
Ön szerint milyen tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy valaki jó kutatóvá váljon?
Ez a kérdés csalt csak igazán mosolyt az arcomra. Ha öt évvel ezelőtt megkérdeznek, milyen az igazi kutató, azt mondom: türelmes, csendes, rendszerezett és végtelenül komoly. Na, hát én türelmetlen vagyok, hangos, energikus, és hagyom, hogy rajzfilmek döntsék el az életem nagy kérdéseit (mondtam, hogy visszatér még ez a téma). Valahogy mégis kutató lettem. Hogy mi a titok? Szerintem a lelkesedés. Nem tudom magam elképzelni a tudományon kívül – ez egyszerűen lehetetlen. Tudósként kelek fel, és tudósként fekszem le, ha akarom, ha nem. Még a rajzfilmeket is tudósként nézem.
Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Először is, fél éven belül lezárul az életem az ITK-n. Keserédes gondolat ez, nagyon fontos számomra a Kar, és mindenki, aki ott tanul és dolgozik. Szomorú belegondolnom, hogy az utolsó időszakomat távol kellett töltenem a járvány miatt.
Az utolsó félévemet reményeim szerint Lyonban töltöm majd, ahol befejezhetem a kutatásomat. Ebből írnék egy szakdolgozatot tavasz végéig. Közben az MTA jóvoltából a FameLab magyarországi második helyezettjeként a nyereményemet szeretném abba fektetni, hogy létrehozzak egy tudománykommunikációval foglalkozó YouTube csatornát, és megmutassam: a tudomány tényleg mindenkié.
A következő évekre aztán számtalan tervem van. Szeretnék utazni, találtam pár igazán kecsegtető poszt-graduális ösztöndíjat ilyen célra. Szeretnék doktorizni is, bár ki tudja, mikor, hol, és pontosan miből. Ha mindent véghez viszek, ami most a fejemben van, akkor nem fogok unatkozni az elkövetkező... legalább tíz évben.
Készítette: Pázmány ITK / Vödrös Zsófia
képek: Németh Erik; PPKE VM Stúdió; mta.hu/Szigeti Tamás
