Egy adott tudományterület felé az érdeklődés és bizonyos tantárgyi eredmények fordítják általában a fiatalt. Az már később dől el, hogy elméleti téren vagy gyakorlati síkon kívánja-e választott szakmáját, hivatását művelni. Olykor valami váratlan esemény határozza meg a további pályaorientációt. Lévay György életében az egyetemista korában elszenvedett betegség állította érdeklődése homlokterébe a felkari protézisek irányítását. Ennek a területnek szeretne szakértőjévé válni.

Most érkezett haza Amerikából. Végleg vagy időlegesen? Hová került ki, milyen tanulmányokat, kutatást folytatott?

Az elmúlt két évet a Johns Hopkins Egyetemen töltöttem, ahol biomedical engineering diplomát – talán egészségügyi mérnöknek lehetne fordítani – szereztem. 2015 őszén kezdtem meg a tengerentúli tanulmányaimat, miután Fulbright-ösztöndíjat nyertem. Tanársegédi beosztásban kutatóként dolgoztam, s az említett Fulbright-ösztöndíj mellett más egyéb ösztöndíjak segítségével sikerült végigvinnem a kétéves képzést. Kutatási területem szorosan összefügg a magánéletemben jelentkezett egészségi problémával. A felkari protézisek irányításával foglalkozom. Azután kezdtem el érdeklődni ezen terület iránt, amikor 2010 őszén agyhártyagyulladás (meningitis) és utána beálló septicemia (szepszis) miatt mind a négy végtagomat – részlegesen – amputálni kellett. Mostani hazatérésem hosszabb távra szól, részben azért is, mert a Fulbright-ösztöndíj elnyerése után – az ösztöndíj kiírása szerint – két évig idehaza kell tartózkodnom.

Tanulmányainak mi volt a témája, célja, hogyan kapcsolódott össze a kutatással?

Tanulmányaim központi eleme főleg a tervezés volt, az elektronika és a humán fiziológia körül összpontosult. Az egyetem remek lehetőséget nyújtott gyakorlati tapasztalatszerzésre. Egyik órám keretében például egy olyan eszközt terveztünk, mellyel kéz helyett lábbal lehet a számítógépeket irányítani. Megítélésünk szerint egészen jól sikerült, s ezen felbuzdulva jelentkeztünk egy országos versenyre – Intel-Cornell Cup címmel hirdették meg – az Egyesült Államokban. A projekt kidolgozásán nyolc hónapig munkálkodtunk még, s a végén elnyertük a fődíjat. A csapat vezetőjeként közben magam is rengeteget tanultam a tervezési folyamatokról, a dokumentációs eljárásról, az irányításról, s közben természetesen az eszköz előállításának gyakorlati részét illetően, beleértve az elektronikai irányítást is. Hogy nem dolgoztunk hiába, eszközünk hasznosnak bizonyulhat mások számára, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyetem szabadalmaztatta munkánkat. Eközben folyamatosan haladnunk kellett a kutatással. A felkari protézisek irányítása ugyanis jelentősen lemaradt a mechanikai, robotikai
rendszerekkel szemben. Jelenleg úgy működik, hogy egy-két elektródával elektromos jeleket olvasnak le a csonk izmairól, s ezekkel a kéz nyitását, illetve zárását lehet irányítani. Laboratóriumunkban ennél fejlettebb módszerrel foglalkozunk, amelyet mintafelismerésnek nevezhetünk. Ebben az esetben több elektródát helyeznek el a csonk izmai felett, majd megtanítanak egy mesterséges intelligenciát, hogy olyan mozdulatokat is felismerjen, mint például az ujjak kinyújtása, a csukló forgatása, satöbbi. Ez a kifinomultabb irányítás közelebb áll a természetes – biológiailag irányított – rendhez, a megvalósítás során azonban különböző gondokkal kellett szembenéznünk. Ezeket igyekszünk különböző – egészen újnak tekinthető – módszerekkel kijavítani.

Mikor, milyen minőségben került kapcsolatba a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel?

2007-ben kezdtem meg BSc-képzésemet, tanulmányi pályafutásom 2010-ben azonban megszakadt az említett betegségem miatt. Miután többé-kevésbé felépültem – hosszú ideig tartott ez –, folytatni akartam tanulmányaimat. Az egyetemen a professzorok, a tanárok, diáktársaim rendkívül segítőkésznek bizonyultak, bármilyen nehézséggel találtam is szembe magam, mindig volt, akivel együtt tudtam dolgozni a megoldáson. Mindmáig hálás vagyok azért, hogy amikor ilyen nehéz helyzetbe kerültem, mindenki rendkívül segítőkészen, szeretettel viszonyult hozzám. Bármilyen gondom adódott, azonnal segítségemre siettek, hogy folytatni tudjam tanulmányaimat, és megtaláljam az utamat. Ennek köszönhetően 2014 januárjában megszereztem a diplomát.

Az egyetemen milyen területen végezte tanulmányait, s visszatekintve – nemzetközi összehasonlítással is – hogyan ítéli meg, milyennek látja az ott kapott ismereteket, tudást?

Betegségem előtt – ma már őszintén bevallom – kissé céltalanul végeztem tanulmányaimat. Az alapozó tárgyakat teljesítettem – igaz, némi csúszással –, s még korántsem találtam rá a személyiségemhez leginkább illő szakirányra. Időközben megszerettem a matematikát, eleinte bármennyire nehezen ment is, sőt talán úgy is fogalmazhatnék, bármennyire fájdalmas folyamatnak számított is a tanulása, emellett érdeklődéssel fordultam a jelfeldolgozás felé. Betegségem idején fogalmazódott meg bennem, milyen irányba akarok haladni. Nyilván saját sorsom alakulása is befolyásolt ebben. Miután visszatértem az egyetemre, figyelmemet elsősorban az irányításelméletre fordítottam, érdeklődéssel fordultam a robotika, a mesterséges intelligencia felé. S most az amerikai tapasztalatokra utalva: az ottani oktatás struktúrája lényegesen különbözik a miénktől. A hallgatóknak
sokkal korábban kell szakirányt választaniuk, az oktatás sokkal gyakorlatiasabb, ez a felfogás azonban visszaüt, abban az esetben mindenképpen, amikor a hallgatók multidiszciplináris területen kívánnak tanulni. Nálunk hagyományosan nagyobb hangsúlyt helyeznek az elméleti ismeretek megalapozására.
A kinti tanároktól hallott legtöbb ismeretet valamilyen formában már tanultam a Pázmányon, s ez számomra kifejezetten előnyt jelentett. Sokkal szélesebb háttértudással kezdtem meg tanulmányaimat, mint a többi MSc-s társam. Ugyanakkor nagyobb kihívást jelentett számomra a csapatmunka, a gyakorlatiasabb feladatok megoldása. Szólnom kell az amerikai egyetem anyagi lehetőségeiről is. Idehaza talán hihetetlenül hangzik, de a Johns Hopkins Egyetem költségvetése megközelíti a teljes magyar felsőoktatásét. Az én szakom – az említett biomedical engineering, szakmai és anyagi téren egyaránt – világszintű összehasonlításban első helyen áll a
mesterképzés és a doktori képzés terén, ennek következtében minden képzésre és tudományos kutatásra anyagi keretet biztosítottak, csak kérni kellett és természetesen szakmailag megindokolni. Ilyen pénzügyi források mellett sok mindent hatékonyabban lehet megvalósítani. A reális kép kialakításához persze hozzátartozik, hogy a Johns Hopkins Egyetemen két félévre 15-20 millió forint között mozog a tandíj.

Az előbbi gondolatot folytatva, hol helyezhető el – tapasztalatai szerint – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nemzetközi oktatásitudományos téren?

Ezt nehezen tudom pontosan meghatározni, vannak szakemberek, akik ezt jobban tudják nálam. Ami tény: a Johns Hopkins Egyetem jelenleg tizedik helyen áll az Egyesült Államok egyetemeinek rangsorában, világviszonylatban pedig a tizenhatodik helyen tartják számon. Ezzel együtt soha nem éreztem, hogy bármivel kevesebbet kaptam volna idehaza az oktatóimtól, mint azok, akik az amerikai egyetemen végezték az alapképzést. Tudtam tartani velük az iramot, s minden túlzás nélkül állíthatom, sokszor az élen jártam, s ezt azoknak az alapoknak köszönhettem, amelyeket a Pázmányon kaptam.

Hazatérve milyen feladatok várják, s hogyan folytatódik itthoni egyetemi élete?

Remélem sikerül még inkább ráirányítanom a figyelmet a protézisek irányításával kapcsolatos kutatásokra és fejlesztésekre, valamit a gyakorlati megvalósításra. Olyan rendkívül izgalmas terület ez, ahol jelenleg egy számítógéppel, programozási készséggel és megfelelő érdeklődéssel jelentős eredményeket lehet elérni. Az egyetemen nincs beosztásom, de ha vannak érdeklődő diákok az említett területen, szívesen állok rendelkezésükre.

Milyen konkrét tervekkel érkezett haza, s kutatásai milyen perspektívát nyújtanak?

Folytatni szeretném az Amerikában megkezdett munkámat. Azzal a kinti céggel, amellyel korábban is együtt dolgoztam, úgy tervezzük, kutatásom eredményei gyakorlatban használható termékként is megjelenhetnek a közeljövőben. Bízom abban, hogy fejlesztésünk sokat segít azoknak, akik ma még küszködnek protézisük irányításával és használatával. A későbbiekben szeretnék a terület szakértőjévé válni, ehhez azonban – jól tudom – még sok tanulásra és tapasztalatra van szükségem. Azt gondolom, ha valaki kutatás-fejlesztésre adja a fejét, sohasem hagyja ott az iskolát, sohasem hagyhatja abba a tanulást, s én ezt nem is bánom.

Készítette: Elmer István