Meszéna Domokos 2008-ban kezdte meg tanulmányait a Pázmány ITK-n, az akkor induló Molekuláris bionika mérnöki szakon. Azóta folyamatos kapcsolata van a Karral, az alapképzés után az Info-bionika mérnöki MSc-t is elvégezte, majd 2020 októberében megszerezte PhD fokozatát a Pázmány ITK doktori iskolájában. 2022 augusztusától Bostonban, a Harvard Medical School munkatársaként végzi posztdoktori kutatását. Őt kérdeztük munkájáról, élményeiről, terveiről.

Honnan indultál, hogy hallottál a lehetőségről? Mi motivált erre a nagy lépésre?
Kimondani is furcsa, de már idestova több, mint 2 éve, hogy 2020 októberében a Pázmány ITK-n PhD fokozatot szereztünk két jó barátommal, Csány Gergellyel és Kovács Bertalannal. Ez örök emlék marad, hiszen nemcsak évfolyamtársak és jó barátok voltunk, hanem egy bandát is alapítottunk, a Beatles MB-t. Nem hinném, hogy sok együttes tagjai nyújtottak be valaha egyazon napon disszertációt, ez nekünk sikerült!
A laborban, ahol dolgoztam (TTK Integratív Idegtudományi Kutatócsoport), Dr. Ulbert István vezetésével több futó projektben is részt vehettem a saját kutatásomon felül. Így adódott a lehetőség, hogy a TTK-n tudományos munkatársként folytassam a munkát, valamint az ITK-n hallgató témavezetési és óratartási lehetőségeim is adódtak, tulajdonképpen minden maradhatott a régiben.

Azonban régóta foglalkoztatott a kérdés, hogy külföldön is kipróbáljam magam, illetve új tudományos attitűdöt, eszköztárat és új területeket is megismerjek, amelyre témavezetőm is rendszeresen biztatta a labortagokat. Azt hiszem, a posztdoktori időszak egy nagyon különleges élet-pillanat. Talán az utolsó nagy lehetőség, hogy az illető merőben új témába kezdjen, akár teljes szakterületi átnyergeléssel is, de mégis már felvértezve az önálló, kitartó, bizonyíték erejű kutatási tapasztalattal, melyet az elnyert PhD fokozat garantál.
Én nem akartam teljesen új vizekre evezni és pályaelhagyó lenni, de változatlanul sem akartam mindent hagyni, így a köztes „ideális témát" kerestem, ahol még a kompetenciáim érvényesülnek, de én is újat tanulhatok. Abban biztos voltam, hogy „régi szerelmem", az idegtudomány, agykutatás területén képzelem el a jövőmet.
Két területet jelöltem ki: az új alapkutatási technológiák (leginkább a transzgenikus riporter és moduláló molekulák, illetve az ezekhez kapcsolódó újszerű képalkotó és mérőmódszerek) hoztak lázba, illetve a transzlációs, humán klinikai vonal. Előbbi egy teljesen pionír, kísérletezős irány, főként prototípusok gyártásáról és teszteléséről szól, utóbbi már inkább a megszerzett, állatokon megismert, emberben azonban még nem validált kísérletes technikák átültetéséről, betegágy melletti hasznosulásáról.

Hogyan kerültél végül Bostonba, milyen program/ösztöndíj keretében?
A posztdoktori kutatómunka végezhető ösztöndíj keretében, vagy hagyományos munkaszerződéssel is, mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, én az utóbbi lehetőségekre koncentráltam. Az elmúlt 1,5-2 évben összesen 13 külföldi helyre nyújtottam be álláspályázatot, és 12 db visszautasítást kaptam! Ezt azért bevallom, nehéz volt elhordozni. Külön köszönöm témavezetőm, Dr. Ulbert István rendületlen támogatását. Ó, hány újraírt motivációs és ajánlólevél kapcsán kerestem fel őt ezalatt a hosszú és bizonytalan időszak alatt!
A megpályázott helyeket én magam választottam ki relevancia és motiváció alapján, és ezek a pályázatok a világ vezető laborjaiba szóltak, tehát nem szabadott (volna...) túlzottan elkeserednem a szinte borítékolható végeredményen, de természetesen így is egy rendkívül kimerítő időszak volt, sok csalódással (vagy éppen tapasztalattal?), míg végül a fáradozásokat siker követte.
Egy külön beszélgetést megérne, ahogy egy részletes „annotált hőtérképen" vezettem a részeredményeket (ez történik, ha az ember mérnöknek tanul...), ahol a sorok a különféle laborok és az oszlopok pedig az interjú stádiumok, a következő színkóddal: zöld a sikeresen teljesített, piros a visszautasított, kék pedig az elhalt, válasz nélkül maradt stációk színét jelezte.
Érdekes volt látnom, hogy a legtöbb helyen nem az első körben estem ki, hanem tipikusan a 3-4. körös fordulóban maradtam alul, tehát rendre zölden indultak a jelentkezéseim, (volt ahová még személyesen ki is kellett utaznom külföldre egy egész napos méréssel egybekötött interjúra), de végül mégis kékkel vagy pirossal végződött az összes próbálkozásom. Időközben ezekből számos praktikát tanultam, valamint megerősödtem annak tudatában, hogy a nehézségemmel nem vagyok egyedül, sok friss doktorandusz jár így, akik a világ legkompetitívebb laborjaiban szeretnék folytatni a pályájukat.

Majd pedig hirtelen egy nap „bezöldült" az utolsó oszlop is. Szinte biblikus, ahogy az elmúló hónapok és küzdelmek során „nem tudva sem a napot, sem az órát", én végül nagypéntek délutánján kaptam meg az „offer letter"-t a Harvard Medical School-ból (de megvártam a másnapot és a feltámadási vacsorát az ünnepléssel).
Utólag azt kell mondanom, szemlélve ezt a listát, hogy a legjobb helyek egyikére kerülhettem, és ezért mérhetetlen hála van bennem. Talán ez a válasz épp hosszúságával mutatja legjobban, milyen körülményes kezdeti időszakon vagyok túl, és hogy kerültem végül ide, Bostonba.

Mivel foglalkozol kint? A hétköznapi életben találkozhatunk valahol a kutatásoddal?
Maradjunk annyiban, hogy az én kutatásaimmal jobb nem találkozni a hétköznapi életben. Viccet félretéve, sajnos ez néhányunkkal mégis megtörténik: vannak olyan súlyos, krónikus, gyógyszer-rezisztens neurológiai (esetemben epilepsziás és tumoros) betegségek, amelyek végül műtéti beavatkozást, tipikusan egy kisebb-nagyobb agyszövet eltávolítását (léziót) igénylik. Amíg a nem-invazív (szövetet nem sértő) agyi képalkotás látványos fejlődésen ment keresztül az elmúlt néhány évtizedben a páciensek javára, addig a klinikai invazív (idegszövetbe penetráló) elektrofiziológiai eszközök ezt sokkal lassabban követték le, és a mai napig meglehetősen régimódi eszközökkel találkozunk.
Bár az alapkutatásnak hála, állatokban már számos érdekes megoldás kipróbálásra került, például akár sokezer elvezetési ponttal rendelkező, mégis rendkívül vékony és különféle anyagú agyi mikroelektródák arzenálja került kifejlesztésre, ezek humán terápiás alkalmazása (klinikai transzlációja) rendkívül idő- és energiaigényes.
Ma jelenleg két olyan labor van az egész világon, ahol épp egy ilyen csúcstechnológiás, eredetileg állatkísérletekre fejlesztett nagyfelbontású mikroelektródát (név szerint a Neuropixels mérőrendszert) engedélyeztették kísérletes felhasználásra emberi műtétekben. Az egyik ilyen laborban vagyok „non-clinical research fellow", ami annyit jelent, hogy nincs közvetlen páciens hozzáférésem, hanem a mérési rendszer kialakításáért, az implantációs stratégiák optimalizálásáért, és a keletkezett adatok feldolgozásáért, értelmezéséért felelek.

 
Mit vártál/mitől féltél a legjobban a kiutazás előtt?
A kórházi közegtől mindenképp tartottam, mivel orvosi egyetemi végzettség híján nem ebben szocializálódtam. Azért a nyelvi akadályok is éreztették a hatásukat (sőt éreztetik mai napig), hiszen egy angol anyanyelvi országba készültem, én viszont az angolt harmadik idegennyelvként tanultam meg többnyire magamtól, az egyetemi évek alatt. Eddigi pályámon – bár sokat utaztam tudományos konferenciákra, intenzív kurzusokra – sosem töltöttem még életemben 3 hétnél többet egyben külföldön. Nekem kimaradt az Erasmus cserekapcsolat is, amire itt is, épp a példámon okulva nagyon biztatnék minden fiatalt, hogy ne hagyja ki (az ITK erre széleskörű lehetőséget ad!). Bár az angol nyelvű MSc során valamennyire sikerült elsajátítani egy viszonylag szofisztikált angolt, és az MSc diplomamunkát, PhD disszertációt már angol nyelven nyújtottam be, azért a beszélt nyelvi oldalam még a mai napig okoz szorongást és fejtörést, de talán erre is épp a legjobb gyógyír lehet egy hosszútávú külföldi tapasztalat.
De talán mindezeknél is jobban foglalkoztatott a család integritása, kisgyermekeim és feleségem életének kialakítása, hiszen mi négyen, két (3,5 és 1,5 éves) kisfiunkkal vágtunk bele ebbe a kalandba. (Széljegyzet: talán nem is vagyunk normálisak, elismerem...) Minden szakmai szempontnál fontosabb volt azonban, hogy a család számára szükséges és elégséges körülmények adottak legyenek, és egy szép környezetben, békében élhessük kis családi életünk, amely nem szenvedi meg az én karriercéljaimat. Ekkor az egész szakmai álom nem érne semmit, ha közben egy számomra még fontosabb dimenziót, a családi szeretet-közösséget lerombolná. Ezért a döntéseket mindig feleségemmel együtt hoztuk meg, és minden nap hálát adok azért, ahogy támogat és hihetetlen teherbírással, életkedvvel tartja bennem és a kisfiúkban is a lelket. Igazából neki is itt kéne lenni az interjún, mert legalább annyi szerepe van az ittlétünkben, mint nekem.

Mi az, amit a legjobban szeretsz kint? Mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?
Mit szeretek itt a legjobban? Hát a New England Clam Chowder-t, egyértelmű! Ez egy tradicionális kagylóleves tejszínnel, házi cipóban tálalva. Nem okozna gondot minden nap ezen élni.
Szeretem ugyanakkor, ahogy a hihetetlen hajtós, de közben motiváló munkamorálban együtt dolgozik a csapatunk, szeretem a naponta új perspektívákkal bővülő kutatásélményt, hogy egy teljesen új területen vagyunk úttörők, továbbá az itteni bostoni magyar közösséget, amely nagyon erős és befogadó. Végül, de nem utolsósorban, szeretem az itteni természet adta csodákat, tűzpiros őszi „foliage"-t (világhírűen élénk levélszínezetet), a szomszédos Maine állambeli hideg fenyőerdőket és zúgó-zord sziklás óceánpartot. Ha tehetem, eljárok futni a Charles River mentén, ez sokban hasonlít a Budapest alatti Kisduna-holtágra, ahol anno Dunaharasztiban futottam otthon néhány hónappal ezelőtt.
Kicsit megmachinált lett az életem és a környezetem, de azért meg lehet találni ugyanazokat a feltöltő élményeket. Az egyetlen, ami letagadhatatlanul hiányzik, és nem lehet máshogy visszakapni, az a széles család és a régi barátok. Azokhoz pedig vissza kell menni idővel!

Milyen terveid vannak ezzel a kutatással, miután hazajöttél? Mi az, amit esetleg szívesen „hazahoznál" a kinti tapasztalataidból?
Ahogy talán ez a fenti leírásból is kitudódik, egy ilyen technológia átültetése hosszú és nem egyemberes folyamat. Talán épp azért itt Bostonban sikerült ezt elindítani, mert a világ egyik top kórháza, a Massachusetts General Hospital (MGH) idegsebészeti és műtéti gárdája, a hozzátartozó „clinical research staff", az intézeti regulációs, etikai, és engedélyeztetési osztály, valamint a Harvard Medical School kutatóbázisa napi szintű szoros kapcsolatban működik együtt évek óta, és ez egy hihetetlenül előnyös intézményi infrastruktúra, stabil ökoszisztéma, ami mögöttünk áll.
Mindezek mellett én optimista vagyok, és mindig is szerettem belevágni új dolgokba. Én úgy gondolom, hogy az idegtudományokban Magyarország egy igazi fellegvár, és itt az ideje, hogy ezek az alapkutatási eredmények a páciensek számára is egyre inkább hasznosuljanak. Nem véletlen, hogy épp a napokban jelentette be a Semmelweis Egyetem, hogy posztgraduális klinikai kutató képzési programot indít (pont azt a „clinical research" fogalmat, amit az imént idéztem, de erre szisztematikus képzés eddig nem volt elérhető hazánkban).
Vagy aktuális lehet a forrongó biotech és start-up világ is, amelyek a technológiai oldalról „robbantják fel" az iparágat, ahogy ezt az olyan nagy sajtóvisszhangot kapó, Elon Musk által vezetett Neuralink cég kapcsán is láthatjuk. Ezek a megoldások néhány éven belül begyűrűznek (vagy akár már meg is tették?) hazánkba is, és – úgy gondolom – rendkívül megnő a jelentősége egy szakmailag és tudományetikában is alaposan képzett mérnök-tudós generációnak, akik az orvosok mellett alapemberei, igáslovai lehetnek ezeknek a klinikai kutatásoknak.

Búcsúzóként, mit üzennél az ITK-soknak, illetve a külföldi utak előtt álló kutatópalántáknak?
A pályázási és a kiköltözési időszak, ha valamire, akkor arra igazán megtanított, hogy nem én vagyok az életem irányítója, nem én tartom kezemben az irányítást, bárhogyan is feszülök, teljes kontrollt nem érhetek el, és innentől viszont mindent alázattal és hálával kell fogadni, ami mégis sikerül. És sikerül, mert ha az ember nem teljesen tehetségtelen (és senki sem az!) és kitartó, akkor ez a statisztikai törvényszerűségeken alapuló világunkban is determinálja a sikert! Ráadásul, ebben nem is vagyunk egyedül hitem szerint, hiszen a Jóisten a legváratlanabb időpontokban, a legellentmondásosabb életállapotokból is ki tudja hozni a legjobbat. Így bár még előttem sem tiszta, hogy a saját szakmai kalandomból pontosan mit tudok hazahozni, a lehetőségek mindenképp előttünk állnak, ez is csak egy kikutatandó feladat!
Egy utolsó hasonlattal élnék: a Charles River mentén halad át naponta a metróm a munkába (ez is a piros vonal, pont, mint a Duna alatt!), és ez az a pillanat, amikor a metró kibukik a föld alól és felszín felett robog tovább. Hirtelen előtárul a napsütötte folyópart, minden perspektívába kerül: az óriási felhőkarcolók a Downtown-ban, a zöld „Esplanade" folyóparti sétány az egyetemi vitorlás kikötőkkel. Minden nap üdítő látvány ez a felbukás a fényre. „From darkness, the light". Ez a Magyar Tudományos Akadémia jelmondata egyébként, de az átvitt, allegorikus értelemben idézve: „borúra derű". Már Széchenyi a XIX. században tudta és művelte ezt a szakmailag megérvelt optimizmust! Ez a kép kicsit olyan, mint a képeslapokon a sztereotipizált „amerikai álom". Ilyenkor elfelejtem az aktuális gondom-bajom, és ez a kép figyelmeztet arra, hogy mindezekért hálás legyek és derűsen tekintsek a jövőre is: ami még lehet, hogy sötétségbe zárkózik, de épp ezért kontrollálni se tudom. Majd úgyis kikutatjuk azt is, ha eljön az ideje.