Sötétség borítja be a Földet, a téli hidegben még a lélek is megremeg. A fák kopáran sorakoznak, ahogyan ezt a szeretetre, a bizalomra, a hűségre, a bátorságra, az önzetlenségre vágyó lelkek is az emberi közösségen belül is teszik. Hogyan jutottunk idáig? Az Isten által megteremtett világosságból, az Éden-kert tisztaságából és szépségéből, a bűn által nyomasztóan beárnyékolt pusztaságba, ahol az önzés és a másik ember életének megkeserítése értékként tűnik fel.

Sokunkat foglalkoztatnak hasonló gondolatok, holott a válasz jól ismert és a körülöttünk lévő világ képén, még a legsötétebb éjszaka idején is, átcsillan a reményt keltő tiszta fény, csak már fásultak vagyunk arra, hogy ezt világító kis lángot észrevegyük, kövessük és szívünkbe zárjuk.

„És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott jó." A jó, az igaz, és a szép harmóniája, amely darabokra tört az első bűn által, és a generációk tömege által nap mint nap elkövetett – felelősséget nem ismerő és csak a saját előrejutást szolgáló – tettek mélyen beszennyezték az embert és embertársi kapcsolatainkat. Ahol az önzés előre tör, ott a félelem veszi át a bizalom helyét. „A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet pedig kínt és szenvedést". Ez az, amit minden ember saját életében, valamilyen formában és fokon megtapasztal; és ez az, amit csak egyvalami gyógyíthat be: az önfeláldozó, a másik felé irgalommal forduló tökéletes szeretet, amivel felcsillanhat a reményt adó fény a sötétben.

Ez az a fény, amely a Megváltó megszületésekor széthasítja az éjszaka árnyát és a szomorúság lelket megmérgező kétségeit. Az a csodálatos színpompás világosság, amely Isten tökéletes szeretete következtében az első Karácsony éjszakáján megjelent, átformálta a világot. A megváltás művének kezdete egy olyan csodálatos pillanat, amit nem lehet emberi szóval leírni. A kisded Jézus sírása a betlehemi barlangban az első lépés, amely örömteli könnyeket csal a reményüket vesztett emberek arcára; olyan örömet, amelyet csak egy ártatlan kisded képes okozni a megfásult és bizalmatlanná vált körülötte álló személyeknek. Jézus élete, tanítása, életpéldája, szenvedése, halála és dicsőséges feltámadása pedig tökéletessé teszi ezt a Karácsonykor megjelenő fényt és örömet.

A sötétségnek egyszer és mindenkorra vége lett a megváltás művével. Mégis, nagyon gyakran úgy érezzük, hogy az önzés sötétsége határozza meg mindennapjainkat. Ezért van szükségünk a Karácsony évente visszatérő ünnepére, hogy akár csak egy pillanat erejéig átérezzük és megértsük: a sugárzó tiszta fény, a megváltás ártatlan örömhíre, egyszóval a tökéletes szeretet ténylegesen és kézzelfoghatóan jelen van, és köztünk van.

Az elmúlt évben számos megpróbáltatás, de kiemelkedő öröm is érte Egyetemünket, és az azon belül oktató, kutató, dolgozó, tanuló közösségünket. Egyúttal mindenkinek megvannak a személyes fájdalmai és egyedi örömei is. Intézményünk gyarapodott, és eredményeink mértéktartó büszkeséggel tölthetnek el minket. Azonban itt nem állhatunk meg! Szükséges a bocsánatkérés azoktól, akiknek fájdalmat, megaláztatást vagy akár betegséget okoztunk; csak így lehetséges a megbántások okozta sebek begyógyítása, és a bennünk újra és újra megjelenő szomorúságban felfedezni azt az örömet, amit Karácsony ünnepének ragyogó és mindent átható fénye sugároz. Ez az, ami minden év Karácsony éjszakáján néhány pillanatra a lelki béke ajándékát nyújtja hívők és nem hívők, keresztények és nem keresztények számára egyaránt. Azt a békét, ami nem félelmet, hanem bizalmat, reményt, örömteli kiegyensúlyozottságot és megnyugvást tud okozni tusakodó lelkünknek.

Miközben szeretném kifejezni mindnyájuk elmúlt évi munkája miatt érzett hálámat és köszönetemet, a fenti gondolatokkal kívánok a Pázmány Péter Katolikus Egyetem minden hallgatójának, minden oktatójának, kutatójának, adminisztratív munkatársának, minden rendű és rangú dolgozójának, áldott és kegyelmekben gazdag Karácsonyt!

Dr. Szuromi Szabolcs DSc.

rektor